Mióta szerző vagyok a Malackarajon, van egy nagy álmom, szeretném egyszer úgy kezdeni a receptet: végy egy egész csirkét. Az olyan szakácskönyves, régies, nosztalgikus, értik, ugye?

Hogy ez az álom eddig nem teljesedett be, két oka van: még sosem csináltam semmit egész csirkéből, sőt, a pörköltön kívül szinte semmit, mert ha nálunk csirke van, azt jelenti, anyagilag a béka segge alatt vagyunk, a tanyáról hozzuk, ingyen van. Tavaly sok csirkét ettünk.

A másik ok, hogy Anna felhívna. Ez önmagában nem baj, de olyanokat mondana, hogy faszkorbács, szívlapát, postán, neked, csokorban, és hogy már a múltkor megmondtam, adok egy ajánlást az egyik öreges puncimagazin horoszkóp rovatához meg hogy mi ez itt, Fürge Ujjak gasztrorovat?

És mégis elérkezett a pillanat. Csirkét sütök. Sóban. Halat már sütöttem így, fogok is, csirkét, soha.

Végy egy egész csirkét.

Kizsigerelve. Jól mossuk meg, töröljük szárazra. A csirke belsejét dörzsöljük ki sóval, borssal, tömjünk az üregbe fokhagymát, rozmaringot. A lábakat kössük össze. Stréberek összevarrhatják a nyakbőrt is, nekem ennyi időm nincs, vissza kell másznom a létrára mázolni. Fogjunk egy tepsit, szórjunk bele két-három centiméter vastagon sót. Krőzusok és gasztronácik drága tengeri sóval, prolik, és bérből-fizetésből élők olcsóbb tengeri sóval járjanak el. Fektessük a sóágyra a csirkét, a hátával lefelé. A szárnyakat hajtsuk alá, majd egyenletesen borítsuk be sóval az egész állatot. Nekem még két kiló só kellett hozzá. Vigyázat, ne maradjon fedetlenül egy része sem! Gyakorlottak és bátrak keverjenek a sóba fűszereket, Hajnik és más beszariak majd a következő sütésnél próbálkozzanak. Az irdatlan sóhalmot spricceljük meg vízzel, erre a legjobb eszköz a százforintos boltban vásárolt növényspriccelő. A dögnehéz tepsit toljuk sütőbe, 180 fokon 50 perc alatt süssük készre.

Ennyi idő alatt lefesthetünk két beltéri ajtókeretet és korongecsettel szerencsétlenkedve felkenhetjük a falra a mélyalapozót. Vigyázzunk, mert hiába figyelmeztetnek, beverjük a fejünket az ablakkeret sarkába. Minden rosszban van valami jó alapon örüljünk, ez legalább nem látszik, nem úgy, mint a tegnapelőtt szerzett zúzás a homlokunkon, mikor belefejeltünk az ajtófestéshez beszerzett vas tartóbakba.

Mikor kész a csirke, hisztériázva visítozzunk, hogy én akarom én akarom, nem sokkal ezután újra visítozzunk a harmadfokú égési sérülések láttán. Az összeégett kezünkben jeget szorongatva fogjunk húsklopfolót és törjük fel a betonkeménységű sót. Ássuk elő a csirkét, hagyjuk figyelmen kívül az ilyen hóka lett megjegyzéseket, pikírten válaszoljuk azt, te is csak egy idő után tudtad meg, hogy én sem vagyok eredeti szőke, aztán tisztogassuk meg a sótól a csirkét. A sóban sült csirke lágy, a fűszerek illata beleivódik minden részébe, nyoma sincs száraz, ehetetlen húsnak. Még a melle is szaftos marad.

Együnk jó étvággyal, élvezzük minden percét, mert nemsokára belevágunk a kezünkbe sniccerrel és már csak négy ujjunk marad posztot írni.

Sütöttek már sóban?